Kezdetek

Az Ébredező Világ és az Örökkévalóság Kútja
Tízezer évvel azelőtt, hogy az orkok és az emberek összecsaptak egymással az Első Háborúban, Azeroth világának bölcsőjében egyetlen hatalmas kontinens ringott, tengerektől körülvéve. Ez a Kalimdornak nevezett föld számos változatos fajnak és teremtménynek adott otthont, akik a túlélésükért küzdöttek az ébredő világ vad természeti erői ellen. A sötét kontinens közepén volt egy izzó energiákból álló rejtélyes tó. Ez a tó, amelyet később az Örökkévalóság Kútjának neveztek el, a világ mágiájának és természetes hatalmának igaz szíve volt. A világon túli Nagy Sötétségből származó energiájával a Kút egy misztikus forrás volt, amely szerteszét küldte ezeket az energiákat a világba, táplálva az életet annak minden csodálatos megjelenési formájában.

Idővel egy éjszakai életmódot folytató primitív humanoid törzs merészkedett óvatosan az igézően bűbájos tó partjaira. A vad, nomád humanoidok, akiket a Kút furcsa energiái vonzottak oda, kezdetleges viskókat építettek békés partjain. Idővel a Kút kozmikus hatalma befolyásolta a törzset, erősebbé, bölcsebbé és gyakorlatilag halhatatlanná változtatta őket. A törzs felvette a Kaldorei nevet, amely anyanyelvükön azt jelentette: „a csillagok gyermekei”. Bimbózó társadalmukat ünnepelve a tó partjai mentén nagy építményeket és templomokat emeltek.

A Kaldoreiek, vagy későbbi nevükön az éjelfek a holdistennőt, Elunet tisztelték és hitték, hogy a nappali órákban ott alszik a Kút csillámló mélységeiben. Az ősi éjelf papok és jövendőmondók kielégíthetetlen kíváncsisággal tanulmányozták a Kutat, attól a vágytól hajtva, hogy felfedezzék ismeretlen titkait és hatalmát. Ahogy a társadalmuk fejlődött, az éjelfek felderítették egész Kalimdort és találkoztak más lakóival is. Az egyedüli lények, akiktől tartottak az ősi és nagyhatalmú sárkányok voltak. Az óriási hüllőszerű lények gyakran visszahúzódónak bizonyultak, de kétségkívül sokat tettek azért, hogy az ismert földeket megvédjék az esetleges fenyegetésektől. Az éjelfek megtudták, hogy a sárkányok magukat a világ védelmezőinek tartják és elfogadták, hogy őket és a titkaikat jobb nem háborgatni.

Idővel az éjelfek kíváncsisága ahhoz vezetett, hogy találkoztak és barátságot kötöttek számos nagyhatalmú lénnyel, köztük például Cenariusszal, aki a háborítatlan erdőségek félistene volt. A nemeslelkű Cenarius megkedvelte a kíváncsi éjelfeket és sok időt töltött azzal, hogy megtanítsa nekik a természet titkait. A békés Kaldoreiekben erős kötődés támadt Kalimdor élő erdőségei iránt és elmerültek a természet harmonikus egyensúlyában.

Ahogy teltek-múltak a végtelennek tűnő korszakok, az éjelfek civilizációja felvirágzott mind területileg, mind kulturálisan. Templomaik, útjaik és lakóházaik megtalálhatók voltak szerte az egész sötét kontinensen. Azshara, az éjelfek gyönyörű és tehetséges királynője egy hatalmas, csodálatos palotát épített a Kút partjainál, ahol kiválasztott udvartartása élt a drágakövekkel díszített csarnokokban. Hű szolgái, akiket Quel’doreinek vagyis Nemesenszületetteknek hívott lesték minden parancsát és mindenki másnál nagyobbra tartották magukat. Bár Azshara királynőt egyformán szerette az egész népe, a Nemesenszületetteket titkon irigyelte és egyáltalán nem kedvelte a többi éjelf.

Azshara királynő osztotta a papok kíváncsiságát az Örökkévalóság Kútjával kapcsolatban, ezért elrendelte, hogy a Nemesenszületettek derítsék ki a tó titkait és fedjék fel igazi célját a világban. Így aztán belevetették magukat a munkába és fáradhatatlanul tanulmányozták a Kutat. Idővel kifejlesztették azt a képességet, hogy manipulálni és irányítani tudták a Kút kozmikus energiáit. Kísérleteik előrehaladtával felfedezték, hogy újonnan kifejlesztett képességükkel kedvükre tudtak teremteni vagy pusztítani. A meggondolatlan Nemesenszületettek primitív mágiába botlottak és elhatározták, életüket annak szentelik, hogy a mesterévé váljanak. Bár abban egyetértettek, hogy a mágia veszélyes is lehet, ha felelőtlenül használják, Azshara és a kiválasztottai mégis meggondolatlan nemtörődömséggel kezdték gyakorolni mágiájukat. Bár Cenarius és számos hajlott korú éjelf tudós figyelmeztetett rá, hogy a mágia egyértelműen szeszélyes művészetével való játszadozás csakis katasztrófához vezethet, ennek ellenére Azshara és követői makacsul folytatták bimbózó képességeik fejlesztését.

Ahogy hatalmuk egyre nőtt, Azshara és a Nemesenszületettek határozott változáson mentek át. A gőgös és zárkózott főnemesi osztály egyre érzéketlenebb és kegyetlenebb lett éjelf testvéreikkel szemben. Egy sötét és nyomasztó árnyék borult fekete lepelként Azshara valaha lenyűgöző szépségére. Egyre jobban visszavonult szerető népétől és senkivel sem érintkezett megbízható Nemesenszületett papjain kívül.

Egy fiatal tudós, Haragvihar Malfurion, aki sok időt töltött a druidizmus primitív művészetének tanulmányozásával, sejteni kezdte, hogy a Nemesenszületetteket és szeretett királynőjét valami rettenetes hatalom rontása támadta meg. Bár arról sejtelme sem volt, hogy miféle gonosz közeleg, azt tudta, hogy az éjelfek élete hamarosan örökre megváltozik…

A Sárkányrajok Megbízása

Megelégedve azzal, hogy ezt a kis világot ilyen módon elrendezték, munkájuk végeztével a Titánok felkészültek Azeroth elhagyására. Azonban mielőtt távoztak volna, a világ legnagyszerűbb fajára bízták Kalimdor felügyeletét, nehogy bármilyen gonosz erő fenyegethesse tökéletes nyugalmát. Abban a korszakban számos sárkányraj létezett. Közülük öt raj uralkodott testvéreik felett. Ezt az öt rajt választották ki a Titánok arra, hogy vigyázzanak a bimbózó világra. A Pantheon legnagyobb hatalmú tagjai saját hatalmuk egy-egy kis részét kölcsönözték a rajok vezetőinek. Ezeket a fenséges sárkányokat (lásd alább) ettől fogva Nagy Aspektusoknak vagy Sárkány Aspektusoknak nevezték.

Aman’Thul a Pantheon Ősatyja kozmikus hatalmának egy részét az óriási bronz sárkánynak, Nozdormunak adományozta. Az Ősatya felhatalmazta Nozdormut az idő őrzésére valamint a sors és a végzet örökké változó ösvényeinek rendben tartására. A sztoikus, nemeslelkű Nozdormut ettől fogva az Időtlenként ismerjük.

Eonar, minden élőlény Titán patrónusa, hatalmának egy részét a vörös leviatánnak, Alexstraszának adta. Ettől fogva Alexstraszát úgy ismerjük, mint az Élet Megtartója, aki azon munkálkodik, hogy a világ minden élő teremtményét megoltalmazza. Mindenek felett álló bölcsességének és minden élő dolog iránti végtelen együttérzésének köszönhetően Alexstraszát Sárkánykirálynőnek koronázták és ráruházták a fajtája feletti uralmat.

Eonar megáldotta Alexstrasza húgát is, a törékeny zöld sárkányt Yserát a természet befolyásolásának hatalmával. Ysera örök transzba merülve hozzákötődött a Teremtés Álmához. Az Álmodóként ismerjük őt, aki zöldellő birodalmából, a Smaragd Álomból őrködik a világ növekvő vadonjai felett.

Norgannon, a Titánok legendáinak őrzője és mester mágusa a kék sárkányra, Malygosra bízta végtelen hatalmának egy darabját. Ettől fogva Malygost a Varázslatszövőként ismerjük, ő a mágia és a titkos misztikus tanok őrzője.

Khaz’goroth a Titán világok formálója és kovácsa nagy hatalmának egy részét a rettentő fekete sárkányra, Neltharionra bízta. A nemeslelkű Neltharion, akit ettől fogva a Föld Őrzője névvel illettek hatalmat kapott a föld és a világ mélyen fekvő vidékei felett. A világ erejét testesítette meg, Alexstrasza legnagyobb támogatója volt.

Ilyenformán felhatalmazva, az Öt Aspektusra bízták a világ védelmét a Titánok távollétében. Miután a sárkányok felkészültek a megteremtett világ őrzésére, a Titánok örökre maguk mögött hagyták Azerothot. Sajnos csak idő kérdése volt, hogy Sargeras tudomást szerezzen az újszülött világ létezéséről…

Az Öreg Istenek és Azeroth Rendezése
A Titánok nem tudtak Sargeras azon tervéről, hogy el akarja pusztítani munkájukat, így folytatták világról világra való vándorlásukat, megformálva és elrendezve a bolygókat, ahogy jónak látták. Útjuk során egy kis világra leltek, melyet lakói később Azerothnak neveztek el. Ahogy a Titánok a bolygó ősi, megformálatlan vidékeit járták, ellenséges elemi lényekkel találkoztak. Ezek az elementálok, akik egy elképzelhetetlenül gonosz lényekből álló fajt imádtak, akiket csak Öreg Istenekként ismerünk megfogadták, hogy a Titánokat elűzik és nem engedik, hogy világukat beszennyezze a betolakodók fémes érintése. 

A Pantheont nyugtalanította az Öreg Istenek vonzódása a gonoszhoz, ezért háborút indítottak az elementálok és sötét mestereik ellen. Az Öreg Istenek seregeit az elementálok leghatalmasabb hadnagyai vezették: Ragnaros, a Tűzúr, Therazane, a Kőanya, Al’Akir a Szélúr, és Neptulon, a Hullámvadász. Kaotikus csapataik haragos áradatként özönlötték el a világot és összecsaptak a kolosszális Titánokkal. Bár az elementálok a halandók számára felfoghatatlan hatalommal bírtak, összevont erőik sem bírták megállítani a hatalmas Titánokat. Az elementál urak mind elhullottak, egyik a másik után, csapataik pedig feloszlottak.

A Pantheon lerombolta az Öreg Istenek fellegvárait és az öt gonosz istent leláncolták mélyen a világ felszíne alatt. Az Öreg Istenek hatalma nélkül az elementálok haragvó szellemei képtelenek voltak ezután is a fizikai világhoz kötődni, így száműzettek egy mélységi létsíkra, ahol az örökkévalóságig küzdhettek egymás ellen. Az elementálok távozásával a természeti jelenségek lenyugodtak és a világ békés harmóniában pihent meg. A Titánok látták, hogy a fenyegetést elhárították, így munkához láttak.

A Titánok néhány fajt felhatalmaztak rá, hogy segítsenek nekik a világ kialakításában. A föld alatti feneketlen barlangok kifaragásához a Titánok mágikus, élő kőből megteremtették a törp-szerű földszerzeteket. A tengerek kitakarításához és a tengerfenék felszínre emeléséhez a Titánok megteremtették a hatalmas, de szelíd tengeri óriásokat. Korszakokon át mozgatták és formálták a földet a Titánok míg végül egyetlen tökéletes kontinens jött létre. A kontinens közepén a Titánok egy szikrázó energiákból álló tavat formáltak. Ez a tó, amelyet az Örökkévalóság Kútjának neveztek el, lett a világ életformáinak forrása. Energiái táplálták a világ csontjait és lehetővé tették, hogy az élet szárba szökkenjen a föld kiváló termőtalaján. Idővel növények, fák, szörnyek és mindenféle lények kezdtek fejlődni az ősi kontinensen. Ahogy lassan bealkonyult munkájuk utolsó napján, a Titánok elnevezték a kontinenst Kalimdornak: „az örök csillagfény földjének”

Sargeras és az Árulás

Idővel a Kavargó Űrből démoni lények szivárogtak be a Titánok világaira és a Pantheon legnagyobb harcosát Sargerast bízta meg azzal, hogy a védelem első vonala legyen. Az olvadt bronzból álló nemes óriás, Sargeras számtalan évezreden át látta el feladatát, felkutatta és elpusztította ezeket a démonokat ahol csak rájuk talált. A hosszú korszakok során Sargeras két nagyhatalmú démoni fajjal találkozott, akiknek eltökélt szándéka volt, hogy hatalmukba kerítsék a fizikai univerzumot és uralkodjanak felette.

Az eredar egy ördögi varázslókból álló álnok faj volt, akik boszorkánymesteri mágiájukkal számos világot lerohantak és rabságba taszítottak. Ezen világok őslakos fajait az eredarok ártó mágiája megrontotta és így maguk is démonokká váltak. Bár Sargeras szinte korlátlan hatalma több mint elegendő volt a hitvány eredarok legyőzésére, a lények romlottsága és mindent elsöprő gonoszsága nagyon nyugtalanította. Mivel képtelen volt az ilyen mértékű elfajzottság megértésére, a nagy Titán egyre mélyülő depresszió felé sodródott. Növekvő szorongása ellenére Sargeras megszabadította az univerzumot ezektől a boszorkánymesterektől és a Kavargó Űr egyik sarkába zárta őket.

Bár zavarodottsága és szenvedése egyre mélyült, Sargerasnak egy másik csoporttal is el kellett bánnia, akik szintén a Titánok rendjét akarták felborítani: ők voltak a Nathrezimek. Ez a vámpír démonokból álló sötét faj (akiket rémurakként is ismerünk) számos világot leigázott úgy, hogy lakóiknak testét megszállva árnyékokká változtatták őket. A kegyetlen és fondorlatos rémurak egész országokat fordítottak egymás ellen úgy, hogy esztelen gyűlöletet és bizalmatlanságot szítottak ármánykodásaikkal. Sargeras könnyedén legyőzte a Nathrezimeket, de romlottságuk mély nyomot hagyott benne.

Ahogy a kételkedés és a kétségbeesés elhatalmasodott Sargeras érzékein, elvesztette minden hitét nem csak a küldetésében, hanem a Titánok rendezett univerzumra vonatkozó látomásában is. Hovatovább elkezdte hinni, hogy a rend fogalma ostobaság és a sötét, magányos univerzum egyetlen igazsága a káosz és a romlottság. Titán társai próbálták meggyőzni tévedéséről és lenyugtatni háborgó érzelmeit, de Sargeras öncélú téveszméknek nevezte és visszautasította a többiek optimistább nézeteit. Örökre búcsút intve a csoportnak, Sargeras elindult, hogy megtalálja helyét az univerzumban. Bár a Pantheon sajnálattal tekintett távozására, a Titánok még csak megjósolni sem tudták milyen messzire vezet majd elveszett testvérük útja.
Mire Sargeras őrülete felemésztette hősies szellemének utolsó megmaradt bástyáit is, már szilárdan hitt benne, hogy maguk a Titánok a felelősek a teremtés kudarcáért. Végül arra az elhatározásra jutott, hogy az egész univerzumban megsemmisíti a munkájukat és elszánta magát arra, hogy létrehozzon egy megállíthatatlan sereget ami elemésztheti a fizikai univerzumot.

Még Sargeras titáni alakja is elkorcsosult attól a rontástól, amely valaha nemes szívét megmérgezte. Szemei, haja és szakálla lángra kapott, fémes bronz bőre pedig felhasadt és az izzó gyűlölet örökké égő lángja tárult fel mögötte.

Haragjában Sargeras széttörte az eredarok és a Nathrezimek börtöneit, szabadon engedve a gyűlöletes démonokat. Ezek a ravasz lények meghajoltak a sötét Titán végtelen haragja előtt és felajánlották, hogy szolgálni fogják őt, amilyen gonosz módon csak tudják. A nagyhatalmú Eredarok soraiból Sargeras két bajnokot választott ki, hogy vezessék pusztító démonseregét. Kil’jaeden, a Megcsaló arra lett kiválasztva, hogy kutassa fel az univerzum legsötétebb fajait és sorozza be őket Sargeras seregébe. A másik bajnok, Archimonde, a Megrontó feladata az lett, hogy csatába vezesse Sargeras hatalmas seregeit bárki ellen, aki szembe merne szállni a Titán akaratával.

Kil’jaeden első lépése az volt, hogy rettenetes uralma alá vonta a vámpírszerű rémurakat. A rémurak személyes ügynökeiként szolgáltak szerte az univerzumban és élvezettel kutattak fel primitív fajokat, hogy mesterük megronthassa és a seregbe sorozhassa őket. A rémurak között az első Tichondrius, az Éjhozó volt. Tichondrius tökéletes katonaként szolgálta Kil’jaedent és felesküdött rá, hogy Sargeras lángoló akaratát érvényesíti az univerzum legsötétebb sarkaiban is.

A hatalmas Archimonde is választott magának saját ügynököket. A rontást hozó veremurak és barbár vezérük, Mannoroth, a Pusztító hadba hívásával Archimonde azt remélte, hogy megalakíthat egy harcos elit csapatot, akik minden teremtett életet elsöpörnek majd.

Mikor Sargeras látta, hogy seregei felsorakoztak és készek követni minden parancsát, elindította haragvó hadát bele a Nagy Sötétség végtelenjébe. Egyre növekvő seregét Lángoló Légiónak nevezte el. A mai napig sem tudjuk pontosan, hogy az univerzumon átívelő Lángoló Hadjáratuk során hány világot kebeleztek be és perzseltek fel.

A Titánok és az Univerzum Megalkotása.

Senki sem tudja pontosan hogyan keletkezett az univerzum. Vannak akik úgy vélik egy hatalmas kozmikus erejű robbanás repítette szét a végtelen számú világot a Nagy Sötétség mérhetetlen terébe – világokat, amelyeken egy napon majd csodálatos és rettenetes életformák születnek. Mások úgy hiszik, hogy az univerzumot egy mindenható, óriási hatalommal rendelkező lény teremtette. Bár a kaotikus univerzum pontos eredetének titka továbbra is a bizonytalanság ködében rejtőzik, azt biztosan tudjuk, hogy született egy nagyhatalmú lényekből álló faj, azzal a céllal, hogy stabilitást vigyen a világokra és biztosítsa a biztonságos jövőt azon lények számára akik majd őket követik.

A Titánok, ezek a kolosszális, fémbőrű istenek a kozmosz távoli peremvidékéről kiindulva felderítették az újonnan született univerzumot és elkezdtek munkálkodni azokon a világokon, amelyeket felfedeztek. Megformálták ezeket a bolygókat, magas hegyeket és végtelen tengereket alakítottak ki rajtuk. Leheletükkel égboltot és légkört teremtettek. Mindez része volt azon kifürkészhetetlen, messzire tekintő tervüknek, hogy a káoszból rendet teremtsenek. Ebből a célból még azt is megtették, hogy primitív fajokat ruháztak fel azzal a feladattal, hogy munkájukat felügyeljék és az egyes világok integritását fenntartsák.

A Pantheonnak nevezett elit szekta uralma alatt a Titánok a Nagy Sötét Végtelenben szétszóródott százmilliónyi világon teremtették meg a rendet a teremtés első korszakaiban. A jószándékú Pantheon feladatának tekintette ezen rendezett világok őrzését, így éberen várták a Kavargó Űr gonosz, dimenziókon túli lényeinek esetleges támadását. Az univerzum milliónyi világát összekötő Űr, a kaotikus mágiák éteri dimenziója végtelen számú ártalmas, démoni lénynek adott otthont, akiknek egyetlen célja az élet elpusztítása és az élő univerzum energiáinak felfalása volt. A Titánok, – akik a gonoszt és a rontást semmilyen formában sem tudták megérteni – azon fáradoztak, hogy módot találjanak a démonok folytonos fenyegetésének megszüntetésére.